Következő reggel megint visszatért az özönvíz. Bár el most nem áztam; csak amíg eljutottam a metróig, addig kellett szabad ég alatt lenni, akkor meg még nem esett. Onnantól meg az átszállásoknál végig föld alatt, vagy fedett helyen voltam. Az air train (többek közt Queens-ből megy közvetlenül a reptérre, automatizált cucc, pikk-pakk ott van reptéren) megállója gyakorlatilag a terminál része.
Amúgy csoda, hogy időben odaértem. 1-2 óra alvás után gondoltam felkelek fél 2 körül (hajnalban, még mielőtt valaki eltévedne hogy hol vagyunk), akkor kényelmesen odaérek időben; 7kor indul a gép, 5kor nyit a check-in (I guess), aztán azelőtt ott leszek. Hát felkelni olyan 2:45 körül sikerült, úgyhogy volt utána nagy rohanás. Kijelentkeztem a szállodából, irány a metró, vártam 10 percet, szerencsére nem kellett többet a következő szerelvényig. Fostam rendesen, mert már negyed 4 felé járt az idő, és vagy 15 km-re voltam az air train-től. Át kellett kétszer szállnom a metrón is, úgyhogy csodaszámba megy, hogy 5 után pár perccel a reptéren voltam. Főleg, hogy még valami karbantartás is volt valamelyik vonalon, úgyhogy nem a legegyértelműbb útvonalon kellett mennem. Az viszont egész pozitív, hogy még éjjel is legfeljebb 15 percenként jár a metró, gyakorlatilag mindegyik vonalon. A reptéren becsekkoltam a csomagomat (önkiszolgáló terminálok voltak rá kitéve, a baj az volt csak velük, hogy kizárólag hitelkártyával lehetett kifizetni a 25$-t a csomagért, én meg leginkább kp-vel készültem), aztán megnyugodtam hogy végülis minden oké, bőven időben ott vagyok reptéren. Biztonsági ellenőrzés megint, itt most a cipőt is le kellett venni, de legalább nem csipogott be semmi. A beszállókapunál aztán lehetett látni, hogy mennyire pocsék lett az idő.
Gondoltam postolok ott egyet a blogra, de mivel még mindig USA, ezért felejtős volt, hogy találok használható wifi-t. Úgyhogy csak ültem ott reggel 6kor a gépre várva. Fél7 körül lehetett beszállni, ím egy kis ízelítő arról hogy egy Virgin America járat hogy néz ki belülről:
Weird! xD Fura egy színvilág, de azért jól néz ki. Az időjárás maradt elég tré az első jópár száz km-en, végig felhőben mentünk, nem tudtunk föléjük menni. Volt is kisebb turbulencia 6-7-szer az út alatt.
Aztán valahol a nagytavak környékén véget értek a felhők, felettük gyönyörű, szikrázóan kék ég, a nap meg kelt fel mögöttünk (elvileg a képen az az átlós feketeség a felhők árnyéka.. képről nem jön át elég jól).
Errefelé viszont a táj elég döglött, iszonyatnagy síkság ameddig csak a szem ellát.
Elrepültünk pár nagyobb város felett, íme így néz ki Chicago madár (repülő) távlatból:
Konkrétan innen csináltam a képet:
A belső államok hasonló képet mutattak mint az addigi nagy síkságok, csak itt az öntözés miatt jó nagy kerek szántók vannak.
Aztán jött a Sziklás Hegység.
Utána meg már szálltunk is le San Francisco-ban. Röpke 5 óra alatt ment keresztül a gép a több mint 4000 km-en.
Próbáltam találni wifit a reptéren San Franciscoban, persze nem volt itt se, hiába volt kiírva hogy itt bizony van open wifi. Mindegy, előkerítettem a helyi air train-t (Friscoban csak a terminálok mentén rohangál -a JFK-en is van egy ilyen-, meg persze a távolabbi tömegközlekedés állomásánál is van egy megállója, ill. van egy másik vonal is, ami a kb. 1,5 km-nyire lévő autókölcsönzős centerhez is kimegy), mentem vele 4-500 métert a BART megállóig (az ilyen metró-hév vegyesen. Meg vonat is. Van vagy 200 m hosszú a szerelvény, rengeteg helyen megy föld alatt, de fönt is sok helyen), azzal bumliztam be a belvárosba. Még otthon átböngésztem az kölcsönzők kínálatát, és arra jutottam, hogy nem ér meg plusz x-száz dollárt, hogy a reptéren béreljek (a két hétnyi bérlés több, mint másfélszer annyiba került volna), inkább bemegyek azzal a vonattal Friscoba, ott volt alig pár száz méterre a megállótól egy bérlős hely.
Jegyvásárlásnál voltam kicsit összezavarodva, mire megtaláltam azt hogy pontosan hova kell mennem, és melyik megálló van arrafelé (a BART térkép egyszerűen használhatatlan), hát elég sok víz lefolyt a Dunán. Aztán csak sikerült, megtaláltam az autóbérlős helyet is, perfect! Átvettem az ótót, felpattintottam GPS-t, annak 15-20 perc mire magához tért.. nemtom, lehet, hogy a térképet cache-elte, vagy ennyire megzavarta a gépet, hogy olyan műholdakat lát, amiket még soha, vagy nemtom. Amíg hülyéskedett, addig próbáltam magamtól megtalálni az utat, de nem nagyon sikerült. Előadtam egy tartalmasabb bolyongást fel és le a híresnevezetes san francisco-i utcákon, aztán végre magához tért a cucc, úgyhogy megtaláltam a Route 101-et, azon jöttem Santa Rosa-ba, keresztül a Golden Gate-en.
Jött a köd az óceánról, úgyhogy ennyit láttam az egészből. Shit. Majd megyek vissza valamelyik nap városnézni, remélem egy napsütéses meg felhőmentes napon, akkor lesznek talán jó képek erről is.
Jaigen, azt el is felejtettem mondani hogy mekkora para volt itt nekiállni autózni.. Hát amikor tanultam vezetni se féltem meg izgultam ennyire :D Egy teljesen más közlekedési kultúrában mint az otthoni, szűk sávok, automata váltó.. Hát hogy milyen borzalom azzal vezetni! Eleve a kapcsolgatás élvezete, motorfék üzemmód elfelejthető, beállítom a gázpedált valami jó helyre, és elkezd folyamatosan gyorsulni a kocsi, meg ilyenek. Dehát ez van. Szokni kell az american way of life-ot :) [szerk: aztán persze belejöttem, csak trükközni kellett egy keveset a fixbe rakott fokozatokkal meg az overdrive gombbal.Később egy nagyobb túra alatt rá kellett jönnöm, hogy van, ahol elég sok értelme van az automata váltónak és a tempomatnak - ez utóbbinak főleg]
A végén aztán odaértem Andreáékhoz, szépen lassan befutott mindenki más is (amerikai rokonság), megismertem sok jófej embert, egész jól el is tudtam velük beszélgetni, úgyhogy panaszra nincs okom egyáltalán :) Este még egy kínai éttermes vacsora befigyelt, aztán végre kipihenhettem a napot. Rámfért!
Ők itt Mimi néni, András bácsi, és a fiatalabbik Andrew, a rokonság chicagoi része. Miheztartás végett még egy kép a kocsiról, aztán most ennyi. Nemsokára To be continued...!
Pápusssz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése